1,5°C-on túl: Az emberek a politika középpontjába helyezve

Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) nemrégiben megjelent jelentése, a Limiting overshoot: Navigating exceedance of 1,5°C és pathways towardsopens in new tab return, sokkoló következtetéseivel került a címlapokba: a globális intézkedések az üvegházhatású gázkibocsátás csökkentésére nem voltak elég gyorsak, és a felmelegedés várhatóan meghaladja az ipar előtti szintet 1,5°C-nál a következő években. Még a legoptimistább helyzetben is – ahol minden nemzeti klímaterv teljes mértékben megvalósul és minden további nettó nulla célt teljesítenek – a várható csúcsfelmelegedés körülbelül 1,8°C.

Egyetlen 1,5°C feletti helyzet sem könnyű elfogadni: a tengerszint gyorsabb emelkedése; nagyobb az ökoszisztéma összeomlása, beleértve a korallzátonyokat, extrém hőséget és erdőtüzeket; valamint mélyreható változásokat a krioszférában (jégtakarók, tengeri jég, gleccserek, permafrz és hó). A gleccserek 2100-ra tömegük több mint negyedét veszíthetik, 9-től 12,5 cm-re emelkedve a tengerszintet, és tartósan megváltoztatva a vízellátást egész régiókban. Néhány kis szigeti fejlődő állam (SIDS) és alacsonyan fekvő tengerparti város részleges vagy teljes elmerüléssel néz szembe. Hatékony alkalmazkodás nélkül a globális élelmiszertermelés akár 14%-kal is csökkenhet 2050-re. Gyakoribb és intenzívebb hőhullámok, több táplálkozással kapcsolatos betegség és nagyobb kórokozó átterjedési kockázat betegségekhez és halálhoz vezethet. És nő a kockázat arra, hogy visszafordíthatatlan fordulópontokat kell átkelni a nyugat-antarktiszi és grönlandi jégtakarókban, az Atlanti-óceán meridionális felforduló cirkulációján (az áramlatok rendszere, amely a meleg felszíni vizet északra, a hideg mélyvizet délre mozgatja, és kulcsszerepet játszik az éghajlat szabályozásában), valamint az Amazonas esőerdőkben. Ezek olyan küszöbértékek, amelyek véglegesen átalakítanák a világot.

Kísértő ezt úgy értelmezni, mint egy visszaút nélküli pont átkelését, ahol semmit sem lehet tenni, és az emberiség egyetlen lehetősége az elkerülhetetlennek való megadás.

Ez az értelmezés helytelen, és az ellenállás számít.

Mivel az 1,5°C-os küszöb átlépése most már elkerülhetetlen, elkerülhetetlen a fókuszváltás. Most a cél az kell, hogy korlátozzuk a magas hőmérsékletek emelkedését, biztosítsuk, hogy a küszöb felett maradjanak a lehető legrövidebb időben, és minél előbb visszahozzák a küszöbértéket. Az UNEP jelentése ezt nem lemondásként, hanem "korlátozott ügynökségként" írja le. A logika egyszerű és könyörtelen. Minél alacsonyabb a csúcs, annál kisebb a kockázat. Minél rövidebb a túllépés, annál kisebb az esélye a visszafordíthatatlan küszöbértékek átlépésének. Minél hamarabb csökkennek a kibocsátások, annál több veszteség és kár kerülhető el. A jelentés központi működési tanulsága, hogy a csökkentés és az alkalmazkodás már nem lehet sorrendbe hozni: ezek egymást támogató pillérek, amelyeknek együtt kell előrehaladniuk.

Az európaiak számára a klímatúlhajtás már nem előrejelzés. A 2026-os perzselő nyár megmutatta, hogy következményei már a mindennapi élet részei. Bár az EU 2050-re törvényt hozott a szén-dioxid-semlegességre, a jelenlegi előrejelzések szerint a 2030-as 55%-os csökkentés célja szorosan elmarad, mivel további 6,5 százalékpont a tervezett intézkedésektől függ, amelyeket még nem fogadtak be a törvényhozásban.

Miközben a döntéshozók ezzel az új valósággal küzdenek, a szakpolitikai tervezés rendszeresen alábecsül egy fontos tényezőt, amit az UNEP sürgősségére fokoz. A klímapolitikai eszközöket gyakran olyan állampolgár számára tervezik, aki nem létezik: aki teljesen tájékozott, nem terhelő vagy szorongó terhektől, képes elviselni az első költségeket, és képes kezelni a bürokráciát.

Az EU-ban az állampolgárok 84%-a egyetért abban, hogy az emberi tevékenység okozza az éghajlatváltozást, és 94% felismeri az alkalmazkodás sürgős szükségességét. Gyakran azonban azok az állampolgárok, akik elvileg környezetbarát értékeket képviselnek és környezeti célokat támogatnak, nem fordítják át ezeket a mindennapi energia-, mobilitás-, élelmiszer- és fogyasztási döntéseibe.

Az Eurofound kutatási tanulmánya, a "Mapping green behavioral public policy in EU " elmagyarázza, miért és mit tudnának a döntéshozók valójában kihasználni a korlátozott ügynökség kontextusában. Bár sok beavatkozás lehetséges, három átfogó tanulság lefekteti a zöld viselkedésalapú közpolitika alapjait.

A közös hiedelmek láthatóvá válnak: a kollektív cselekvés támogatása akkor számít leginkább, ha mások is felismerik és megosztják azt. Ez lehet a legolcsóbb lehetőség. A csoporton belüli kollektív környezetbarát motiváció előrejelzi a megújuló energiába való befektetést és a megújuló energia politikák elfogadását, és ez a hatás erősebb azok körében, akik erősen azonosulnak a csoporttal. Ez minden szinten igaz, az önkormányzattól az országig és az EU-állampolgárságig. Az emberek hajlandóbbak megváltoztatni saját viselkedésüket is, amikor úgy hiszik, mások, különösen a jobb helyzetűek, megváltoztatják a sajátjukat. Mégis szisztematikus módon alábecsülik, mennyit hajlandóak hozzájárulni. Egy tanulmány kimutatta, hogy amikor a fiatalok rájöttek, hogy alábecsülték az idősebb generációk éghajlati aggodalmát, erősebb hitté váltak a kollektív cselekvésben; ehelyett, hogy a generációs okok és hatások közötti különbségekről meséltek nekik, csak még jobban aggódtak. A tanulság az, hogy a szomszédainkról, közösségeinkről és csoportjainkról való pontos információ motiválóbb, mint az éghajlatról való több információ.

Ne csak a negatívumokra koncentráljon, hanem emelje ki azokat a pozitív lépéseket is, amelyeket megtesznek. Az aggodalom sokkal megbízhatóbban válik tettre, ha az emberek úgy hiszik, hogy a cselekvés hatással van mind az ő saját életükre, mind másoké. Ez azt jelenti, hogy az aggodalomnak az ügynökséggel és a hatékonysággal kell párosítania. Továbbá a bizonyítékok arra utalnak, hogy a kormányzati hatékonyság – az állam tényleges kibocsátáscsökkentési képességében való bizalom – fontosabb, mint a személyes hatékonyság a klímaattitűdés alakításában. Ez közvetlenül megvalósítható megállapítás a döntéshozók számára: a klímakötelezettség látható teljesítése nemcsak jó adminisztráció, hanem önmagában is viselkedési beavatkozás.

Válasszuk gondosan a küldöttet, és védd és ápoljuk a bizonyítékokban, a szabályalkotóban és a végrehajtóban vetett bizalmat. Ez a tanulság nem új a döntéshozók számára; azonban a bizonyítékok azt mutatják, hogy legalább három kritikus bizalmi rendszer számít a tisztességes zöld átmenet szempontjából. A tudósokban és környezetvédelmi szervezetekben tanúsított bizalom a legerősebb összefüggést mutatja a környezetbarát viselkedéssel, míg az intézményekbe vetett bizalom általában kevésbé fontos, és csak gyengén kapcsolódik a magánszféra viselkedéséhez, például a háztartási energiafelhasználáshoz. A kormányzatba vetett bizalom mást csinál: nem közvetlenül változtatja meg a viselkedést, hanem megjósolja, hogy a polgárok elfogadják-e azokat a politikákat, amelyek a viselkedésüket befolyásolják, mint például a bökéseket (finom tervezési változtatásokat, amelyek a szabályok tiltása vagy gazdasági ösztönzők módosítása nélkül irányítják a viselkedést) és a rendszertelenségeket (automatikus lehetőségek, amelyek akkor lépnek létre, ha valaki nem tesz semmit). E elfogadás nélkül a zöld viselkedési politika nem rendelkezik legitimitással. És a konkrét szereplőkbe, akik egy projektet valósítanak meg – például a fejlesztő vagy az önkormányzat – bizalma a helyi elfogadottságot jósolja.

A bizonyítékokba vetett bizalom, a szabályalkotóba vetett bizalom és a végrehajtóba való bizalom nem felcserélhető, és az állampolgárok nem mindig bíznak mindháromban. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a döntéshozóknak tudniuk kell, hogy kiben bíznak, ki bízik meg és miben. A kudarcokat jól dokumentálták: egy EU-s energiahatékonysági támogatási programban a politikusok által előterjesztett promóciós anyagok visszafelé sültek el, mert alacsony volt a közbizalom, míg a célháztartásokkal már meglévő jóléti tisztviselők sikeresebben tudták továbbítani az információt.

Az éghajlati túlzás úgy értelmezhető, mint a cselekvési tér szűkülése. Ugyanakkor ennek az ellenkezőjének kell értelmezni. Az UNEP kerete az, hogy minden egyes töredék egy fokot, minden évben, amikor a túlteljesítés lerövidül, és minden ellenálló képességbe fektetett befektetés megőrzi a jövőbeli lehetőségeket. A túlzás nem ok az ambíció csökkentésére; hanem ok annak fokozására.

Ez egyben a politikai tervezésről szóló állásfoglalás. Ha minden év és minden tizedes diploma számít, akkor az a sebesség, amellyel a politika tényleges változássá alakul, sokkal fontosabb, mint korábban. Itt nyeri ki a viselkedési közpolitika helyét, nem alternatívaként a szabályozás, árazás és befektetés helyett, hanem mint az a réteg, amely meghatározza, hogy ezek az eszközök beépülnek-e. Az emberek számára történő tervezés nem puhább napirend, mint a kibocsátási célok. Ez része annak, ami a célokat teljesíthetővé, igazságosabbá, hozzáférhetőbbé és cselekvésre alkalmasabbá teszi a folyamatban.